A futás nagyon megosztó dolog.
Vannak akik imádják, az életük a futás, vannak, akik ki nem állhatják, és ha tehetik sose futnak, még a busz után se.
A futás lehet életforma, de lehet csak egy eszköz önmagad megismerésére, célok elérésén keresztül az addigi korlátaid megugrálását és ezzel egy egészen más világ megélését elősegítő eszköz, lehetőség.
fotó: pixabay
Nem vagyok egy futó alkat.
Alacsony vagyok, rövid lábakkal. Az adottságaim sokkal inkább kedveznek egy sor más sportágnak, de valahogy 20-as éveimben megkedveltem ezt a sportot. Akkoriban, még jócskán a gyerekeim születése előtt szuper kondimmal majdnem mindegy volt, hogy tél vagy nyári 45 fok, sík vagy terep, sőt, erdőben talán még szívesebben futottam, mint a házak között vagy a Margitszigeten.
A második kisfiam születése, azaz megfoganása végett vetett az akkor már újra éledő futószenvedélyemnek. Eltűnt. Szinte nyomtalanul, csak halvány emlékfoszlányok maradtak róla – talán igaz sem volt….
Aztán 2018-ban egy őszi napon egy baráti társaság úgy döntött, próbára teszik magukat egy nem akármilyen futóversenyen, miközben ezzel az őrült ötlettel adományt gyűjtenek a Bátor Tábornak. Rögtön az Ultrabalaton 221 km-es távját nézték ki maguknak 13 fős csapatban, váltóban. Kapcsolódásom lévén ennek a társaságnak egyik tagjához jött a kérdés, hogy nekem van-e kedvem részt venni, lennék-e a csapat tagja.
Ekkor én már hosszú évek óta nem futottam, de a fejemben én egy sportos, fitt csaj vagyok (valójában egy kétgyerekes anyuka, akin minden tekintetben látszik és érződik a csodás két előzmény és annak minden nyoma), így hát gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze!
Olvasd tovább!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: