A csapatversenyek – legyen az bármi – egészen másfajta szellemiséget, habitust és felkészülést igényelnek az egyéninél. Egyszerre könnyebb, de nagyobb kihívás is, és minden tag úgy kell illeszkedjen az egészbe, mint egy bonyolult szerkezetben a fogaskerekek.
Ott tartottunk tehát, hogy az ötlet megszületett és kis hezitálás után biztos voltam abban, hogy az általam felállított (nem kis) elvárásoknak megfelelő 13 anyukát találok az ismeretségi körömben.
Bevallom, ugyan volt bennem egy kis drukk, de az órák alatt annyi anyukáról tudtam meg, hogy korábban futott vagy hogy komoly futó, hogy valójában nem volt bennem igazi kétség.
Elkezdődött a keresgélés. Megkerestem mindenkit, akiről tudtam vagy csak sejtettem, hogy futómami. Volt olyan, akiben biztos lehettem, volt olyan, akiben biztos voltam, hogy képes lenne rá, csak azt nem tudtam, jönne-e vagy van-e már másik csapata.
Közben a környezetemben élő anyukák mellé az Aktívmamik másik, tőlünk kissé távolabb élő csoportja is csatlakozott, és hirtelen, sokkal de sokkal hamarabb, mint azt remélni mertem volna bármikor, összeállt a csapat.
Sőt, úgy állt össze, hogy még pár biztonsági tartalék emberünk is volt vész esetére.
Vész esetére???
Miféle vész? Talán sérülés? Lebetegszik a gyereke?
Olyan nevetségesen lehetetlennek tűnt, hogy bármi komoly közbejöhet…
Persze, majd ha a világ kifordul a négy sarkából – gondoltam.
Hát erre nem kifordult?
Ki a fene gondolta akkor…
A karantén hetei, hónapjai alatt a legtöbben azért futottunk, igyekeztünk tartani a kondit, főleg még az első időben, amikor még remélhettük, az UB megrendezésre kerül az eredeti májusi időpontban.
Aztán a halasztás hírére – én nem tudom máshol, más csapatok hogy reagáltak, de nálunk – elveszett a motiváció. Összerogytunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: